Elmúlás, szomorúság…

 

Sokáig elfeledkeztem megnézni egy régi blogos női ismerősöm oldalát, és az este szomorúan tapasztaltam, hogy olyan, mintha nem is jönne többet írni a naplóját.
16 éve ismertem meg egy másik blogos neten, tavaly még írt a 83 éves születésnapjáról, és szinte nap-heti bejegyzésekben számolt be az életéről a két macskája társaságában, de az idén már nem volt új beírás. Az volt a megmagyarázhatatlan számomra, hogy már kb. 5 éve nem kommentelt hozzá senki, és ő mégis írta a beszámolóit. Én 10 éve kommenteltem hozzá utoljára, de valahogy eléggé nyersen értékelte, és utána nem mertem zavarni. Elfogadtam, hogy vannak, akik így szeretik, valamiért nyugalmasabb nekik, ha kevés embert kell beengedniük az életükbe.
Egy másik szintén idős női ismerősöm is ilyen magányos típus volt. 15 éve még abban a városban éltem és úgy ismertem meg, hogy tanítanom kellett a számítógép kezelésére, de annyira magányos volt, hogy szinte társalgónőnek tartott inkább. Miután elkerültem onnan, időnként felkerestem telefonon, mert messze lakott, és ő nem használta intenzíven a netet. Mindig örült, ha hívtam, de nem igényelte, hogy sűrűbben felkeressem. mert közben lett egy napi bejárónője, aki gondoskodott a szükséges dolgairól, és hát egy kis szobakutyát is kapott. Tavaly ősszel nagy volt a csend körülötte, és már karácsony táján nem is mertem felhívni, mert nem akartam azt hallani a hosszú csend után a telefon másik végén, hogy nincs többé.

Tegnap este döbbentem rá, hogy ilyen az, amikor azt hisszük, örökké tart ez a földi élet, és közben „nem fejeztük” be valakivel.
Ezen a blogomon is megismertem több embert, mostanában már csak egy-kettő maradt, akit szívesen olvasok, de még az intenzívebb korszakban sem alakult ki a nagy oda-vissza kommentelés senkivel. Legtöbben hiányolták ugyan a kommenteket, de viszonozni már nem tartották fontosnak, és ez nem esett jól nekem sem, így inkább megszűntettem a naplóírást, és csak „emlékhelynek” tartottam fenn a blogom. Hogy ezután változtatok-e, még rejtély.