A dal

Inside My Soul

Hmm, mmm Hmm, mmm
 Amikor elesem, magasra emelsz
Amikor elveszek, te vagy az égboltom
Te vagy a fény a lelkemben
Maradj velem, soha ne engedj el
Egy érintés, egy láng
Két szív, egy név

 Ó, ó, ó
Te vagy a fény a lelkemben
Maradj velem
Soha ne engedj el
Hű, te vagy, ó
Igen, te vagy, te vagy a fény
A lelkemben
Maradj velem, soha ne engedj el
 Ó, ó, ó Ó
 Te vagy a fény, ó
Otthon vagy
Otthon vagy
Ó, ó, ó
Te vagy a fény
Otthon vagy

"Minden pillanatban ott szunnyad egy dal, amely arra vár, hogy felfedezze azokat, akik tudják, hogyan kell hallgatni."

Elmúlás, szomorúság…

 

Sokáig elfeledkeztem megnézni egy régi blogos női ismerősöm oldalát, és az este szomorúan tapasztaltam, hogy olyan, mintha nem is jönne többet írni a naplóját.
16 éve ismertem meg egy másik blogos neten, tavaly még írt a 83 éves születésnapjáról, és szinte nap-heti bejegyzésekben számolt be az életéről a két macskája társaságában, de az idén már nem volt új beírás. Az volt a megmagyarázhatatlan számomra, hogy már kb. 5 éve nem kommentelt hozzá senki, és ő mégis írta a beszámolóit. Én 10 éve kommenteltem hozzá utoljára, de valahogy eléggé nyersen értékelte, és utána nem mertem zavarni. Elfogadtam, hogy vannak, akik így szeretik, valamiért nyugalmasabb nekik, ha kevés embert kell beengedniük az életükbe.
Egy másik szintén idős női ismerősöm is ilyen magányos típus volt. 15 éve még abban a városban éltem és úgy ismertem meg, hogy tanítanom kellett a számítógép kezelésére, de annyira magányos volt, hogy szinte társalgónőnek tartott inkább. Miután elkerültem onnan, időnként felkerestem telefonon, mert messze lakott, és ő nem használta intenzíven a netet. Mindig örült, ha hívtam, de nem igényelte, hogy sűrűbben felkeressem. mert közben lett egy napi bejárónője, aki gondoskodott a szükséges dolgairól, és hát egy kis szobakutyát is kapott. Tavaly ősszel nagy volt a csend körülötte, és már karácsony táján nem is mertem felhívni, mert nem akartam azt hallani a hosszú csend után a telefon másik végén, hogy nincs többé.

Tegnap este döbbentem rá, hogy ilyen az, amikor azt hisszük, örökké tart ez a földi élet, és közben „nem fejeztük” be valakivel.
Ezen a blogomon is megismertem több embert, mostanában már csak egy-kettő maradt, akit szívesen olvasok, de még az intenzívebb korszakban sem alakult ki a nagy oda-vissza kommentelés senkivel. Legtöbben hiányolták ugyan a kommenteket, de viszonozni már nem tartották fontosnak, és ez nem esett jól nekem sem, így inkább megszűntettem a naplóírást, és csak „emlékhelynek” tartottam fenn a blogom. Hogy ezután változtatok-e, még rejtély.  

Hitvallás

A Hitvallás

Szöveg és zene: Matt Crocker, Ben Fielding

 

1. VERS

Örökkévaló Atyánk

A mindenható Isten

Szentlelked által

Fogantatott Krisztust, a Fiút

Jézust, a mi Megváltónkat

 

2. VERS

Bíránk és Védelmezőnk

Szenvedett és keresztre feszített

A megbocsátás benned van

Alászálltál a sötétségbe

Dicsőséges életben feltámadtál

Örökké magasan ülsz

 

KÓRUS

Hiszek Istenben, a mi Atyánkban

Hiszek Krisztusban, a Fiúban

Hiszek a Szentlélekben

A mi Istenünk három az egyben

Hiszek a feltámadásban

Hogy feltámadunk

Mert hiszem

Jézus nevében

 

HÍD

Hiszek benned

Hiszem, hogy feltámadtál

Hiszem, hogy Jézus Krisztus az Úr

 

2. KÓRUS

Hiszek az örök életben

Hiszek a szűztől való születésben

Hiszek a szentek közösségében

És a te szent Egyház

Hiszek a feltámadásban

Amikor Jézus újra eljön

Mert hiszek Jézus nevében 

Beszélgetésbe feledkezve

 Ezeket a Reels-videókat csak úgy belefeledkezve nézegeti az ember, és aztán nem is tudom miért fogott meg, és azt sem tudom miért akarom megörökíteni, nem csak a szöveg, hanem a zene miatt is. Olyan végteleníthető valami, azt hiszem, mint egy örökkévalóság

„Ha nem tudsz órákig beszélgetni vele, minden más csak díszlet.”